Éles és gyors sikoly

Egy hosszú, kemény és izgalmas szülés

Éles és gyors sikoly című előadásunk alkotófolyamatáról

Az elmúlt időszak legfontosabb időszakának november utolsó felét mondanám. Ha nem is mindenkinek, nekünk, Ajkaiaknak biztos. Azt az időszakot, amire én személy szerint bármikor visszamennék.

Akkor „készült” el legújabb kamara- előadásunk, ami Siobhan Dowd regényéhez hasonlóan az ÉLES ÉS GYORS SIKOLY címet viseli. Kész természetesen még nincs (soha nem is lesz), hiszen folyamatosan alakul és fejlődik, ha már a darabnál maradok, mint egy kisgyerek.

Ez az előadás is az elődjeihez hasonlóan nagy futammal érkezett. Elsőként a pápai JMSZK ifjúsági bérletében volt látható 4 alkalommal.

Azonban a sikoly mégis teljesen más.

M ár csak ha a próbafolyamatot is nézem. Tavaly decemberben találkoztunk először ezzel a történettel, és azt hiszem, nem mondok azzal hülyeséget, hogy mindannyiunk kedvence lett. Hogy is kezdődött?

Tavaly egyik próbára Dia, úgy érkezett, hogy Sanyi ajánlott neki egy könyvet, ami egy jó előadás alapanyag lehet számunkra. (Tényleg az lett). Szóval szünetben mindannyian elolvastuk, és az új évi próbánk már egy elemző próba volt.

Aztán kiosztódtak a szerepek.

Be kell vallanom engem ez lepett meg elsőként a legjobban. A regény elolvasása után persze azon is el kezdtünk agyalni, hogy vajon ki kicsoda lesz. Én egyetlen karakterre mondtam azt, hogy biztos vagyok benne, hogy nem én leszek, és az az APA, JOE TALENT volt. Valahogy nem tudtam elképzelni magam akként a karakterként. Mondhatni, hogy Joe Talent állt tőlem a legtávolabb. Ezért ért váratlanul, amikor megkaptam.

És kezdetét vette a próbafolyamat… Hogy miért volt hosszú és kemény szülés? Mert azalatt az év alatt, amíg a megalkotásán dolgoztunk volt számos pozitív és negatív pillanat is. (Mint minden jó előadásban)

Azt szeretem ebben az alkotófolyamatban (többek között), hogy ez volt az, ami mindig váratlanul ér. Voltak pillanatok, amikor már kezdtek feljönni a negatív gondolatok, hogy hogyan is lesz ebből előadás, aztán a következő ennek már pont az ellentettje volt, olyan dolgok születtek, hogy vagy az előadás részévé váltak, vagy olyan röhögő görcsöt kaptunk, hogy alig tudtunk kijönni belőle. A célegyenes előtti hétvégén röhögő és sírógörcsre is egyaránt volt példa. Amellett, hogy olyan poénok születtek, hogy már a széktől fordultunk le a röhögéstől, azon a hétvégén tapasztaltuk meg igazán milyen is az előadásunk valódi énje.

Mint egy jó versenyen is, a célegyenes lett a legizgalmasabb. Legalábbis számomra. Bár be kell valljam, minden pillanatára már nem emlékszem. Az előzővel együtt az a hétvége volt az, amikor, minden más megszűnt, és CSAK a sikoly volt. És valahogy minden, ha egy kis rásegítéssel is, de elkezdett működni. Sokszor kaptuk azon magunkat, hogy már az ebédszünet következik, aztán hogy már a nap végén vagyunk.

Emlékszem, mikor szombat este (negyed tíz körül lehetett), nekiálltunk annak a bizonyos jelenetnek, amivel én a folyamat alatt a legtöbbet küzdöttem. És az is szempillantás alatt összeállt, pedig jó pár hónapot harcoltunk vele.

Rá következő nap meg már a zártkörű bemutató következett. Na ami azon a vasárnapon történt, azt leírni nem lehet…én legalábbis nem tudom… szerintem át kell élni. Amikor 3 óra van az első futamig és még van hátra pár jelenet, amit még meg kell csinálni, és még benned is össze kell, hogy álljon… Az utolsó emlékem mielőtt az egész elkezdődött, hogy a jeleneteken gondolkodom. És filmszakadás… Akkor eszméltem rá, hogy hol is vagyok pontosan, amikor a tér elkezdett sötétedni… És ott vagyok újra ismerősök társaságában egy furcsa érzéssel az előadásról beszélgetve.

De mi ez az érzés? Aminek előadás után érzem magam. Gusztustalannak. Joe Talent az a személy az egész történetben, aki az egyik leggusztustalanabbnak mondható a regényben. Mindenegyes találkozásom vele egy hatalmas harc. (Jó értelemben) Mindenegyes alkalomkor, amikor a bőrébe kell bújnom, megismerem az ember azon oldalát, aki csak magával foglalkozik, és nem érdekli hány másik életét teszi tönkre a saját, olykor már beteg akaratával, döntéseivel is. Ennek az embernek mindig más oldala mutatkozik meg előttem, és amikor a végén szembesülők azzal, hogy ez én voltam, belőlem szólt, akkor egy kicsit tudom utálni magam. De ezért szeretem az előadást. Mondhatni megismerem a sötét oldalam.

Ezért is, na meg természetesen azért is, mert egy olyan társadalomról mond el egy történetet, ami egy az egyben igaz a mienkre is. Egyre több társadalomproblémával találkozom a hétköznapokban, és már egy ehhez hasonló tapasztalat is ebbe a kupacba tartozik, ami egyre többször üti fel a fejét.

És beszélni kell róla, akár ezen az előadáson keresztül, ebből kiindulva, vagy csak úgy, és nem elrejteni, menekülni előle, mint ahogy Coolbar takargatja a saját szennyét, és ahogy APA menekül saját maga elől is.

Remélem, hogy hosszú folyamatnak nézünk még elébe ezzel előadással, és jó sok helyen tudunk majd elindítani emberben egy-egy gondolatmenetet.

És hogy még jó párszor érezhessem magam gusztustalannak egy ÉLES ÉS GYORS SIKOLY után.

Veres Péter

Fotók: papa-ma.hu