Egy
hosszú, kemény és izgalmas szülés
Éles és gyors sikoly című előadásunk alkotófolyamatáról
Éles és gyors sikoly című előadásunk alkotófolyamatáról
Az
elmúlt időszak legfontosabb időszakának november utolsó felét
mondanám. Ha nem is mindenkinek, nekünk, Ajkaiaknak biztos. Azt az
időszakot, amire én személy szerint bármikor visszamennék.
Akkor
„készült” el legújabb kamara- előadásunk, ami Siobhan Dowd
regényéhez hasonlóan az ÉLES ÉS GYORS SIKOLY címet viseli. Kész
természetesen még nincs (soha nem is lesz), hiszen folyamatosan
alakul és fejlődik, ha már a darabnál maradok, mint egy
kisgyerek.
Ez
az előadás is az elődjeihez hasonlóan nagy futammal érkezett.
Elsőként a pápai JMSZK ifjúsági bérletében volt látható 4
alkalommal.
Azonban
a sikoly mégis teljesen más.
M
ár
csak ha a próbafolyamatot is nézem. Tavaly decemberben találkoztunk
először ezzel a történettel, és azt hiszem, nem mondok azzal
hülyeséget, hogy mindannyiunk kedvence lett. Hogy is kezdődött?
Tavaly
egyik próbára Dia, úgy érkezett, hogy Sanyi ajánlott neki egy
könyvet, ami egy jó előadás alapanyag lehet számunkra. (Tényleg
az lett). Szóval szünetben mindannyian elolvastuk, és az új évi
próbánk már egy elemző próba volt.
Aztán
kiosztódtak a szerepek.
Be
kell vallanom engem ez lepett meg elsőként a legjobban. A regény
elolvasása után persze azon is el kezdtünk agyalni, hogy vajon ki
kicsoda lesz. Én egyetlen karakterre mondtam azt, hogy biztos vagyok
benne, hogy nem én leszek, és az az APA, JOE TALENT volt. Valahogy
nem tudtam elképzelni magam akként a karakterként. Mondhatni, hogy
Joe Talent állt tőlem a legtávolabb. Ezért ért váratlanul,
amikor megkaptam.
És
kezdetét vette a próbafolyamat… Hogy miért volt hosszú és
kemény szülés? Mert azalatt az év alatt, amíg a megalkotásán
dolgoztunk volt számos pozitív és negatív pillanat is. (Mint
minden jó előadásban)
Azt
szeretem ebben az alkotófolyamatban (többek között), hogy ez volt
az, ami mindig váratlanul ér. Voltak pillanatok, amikor már
kezdtek feljönni a negatív gondolatok, hogy hogyan is lesz ebből
előadás, aztán a következő ennek már pont az ellentettje volt,
olyan dolgok születtek, hogy vagy az előadás részévé váltak,
vagy olyan röhögő görcsöt kaptunk, hogy alig tudtunk kijönni
belőle. A célegyenes előtti hétvégén röhögő és sírógörcsre
is egyaránt volt példa. Amellett, hogy olyan poénok születtek,
hogy már a széktől fordultunk le a röhögéstől, azon a hétvégén
tapasztaltuk meg igazán milyen is az előadásunk valódi énje.
Mint
egy jó versenyen is, a célegyenes lett a legizgalmasabb. Legalábbis
számomra. Bár be kell valljam, minden pillanatára már nem
emlékszem. Az előzővel együtt az a hétvége volt az, amikor,
minden más megszűnt, és CSAK a sikoly volt. És valahogy minden,
ha egy kis rásegítéssel is, de elkezdett működni. Sokszor kaptuk
azon magunkat, hogy már az ebédszünet következik, aztán hogy már
a nap végén vagyunk.
Emlékszem,
mikor szombat este (negyed tíz körül lehetett), nekiálltunk annak
a bizonyos jelenetnek, amivel én a folyamat alatt a legtöbbet
küzdöttem. És az is szempillantás alatt összeállt, pedig jó
pár hónapot harcoltunk vele.
Rá következő nap meg már a zártkörű bemutató következett. Na ami azon a vasárnapon történt, azt leírni nem lehet…én legalábbis nem tudom… szerintem át kell élni. Amikor 3 óra van az első futamig és még van hátra pár jelenet, amit még meg kell csinálni, és még benned is össze kell, hogy álljon… Az utolsó emlékem mielőtt az egész elkezdődött, hogy a jeleneteken gondolkodom. És filmszakadás… Akkor eszméltem rá, hogy hol is vagyok pontosan, amikor a tér elkezdett sötétedni… És ott vagyok újra ismerősök társaságában egy furcsa érzéssel az előadásról beszélgetve.
De
mi ez az érzés? Aminek előadás után érzem magam.
Gusztustalannak. Joe Talent az a személy az egész történetben,
aki az egyik leggusztustalanabbnak mondható a regényben.
Mindenegyes találkozásom vele egy hatalmas harc. (Jó értelemben)
Mindenegyes alkalomkor, amikor a bőrébe kell bújnom, megismerem az
ember azon oldalát, aki csak magával foglalkozik, és nem érdekli
hány másik életét teszi tönkre a saját, olykor már beteg
akaratával, döntéseivel is. Ennek az embernek mindig más oldala
mutatkozik meg előttem, és amikor a végén szembesülők azzal,
hogy ez én voltam, belőlem szólt, akkor egy kicsit tudom utálni
magam. De ezért szeretem az előadást. Mondhatni megismerem a sötét
oldalam.
Ezért
is, na meg természetesen azért is, mert egy olyan társadalomról
mond el egy történetet, ami egy az egyben igaz a mienkre is. Egyre
több társadalomproblémával találkozom a hétköznapokban, és
már egy ehhez hasonló tapasztalat is ebbe a kupacba tartozik, ami
egyre többször üti fel a fejét.
És
beszélni kell róla, akár ezen az előadáson keresztül, ebből
kiindulva, vagy csak úgy, és nem elrejteni, menekülni előle, mint
ahogy Coolbar takargatja a saját szennyét, és ahogy APA menekül
saját maga elől is.
Remélem,
hogy hosszú folyamatnak nézünk még elébe ezzel előadással, és
jó sok helyen tudunk majd elindítani emberben egy-egy
gondolatmenetet.
És
hogy még jó párszor érezhessem magam gusztustalannak egy ÉLES ÉS
GYORS SIKOLY után.
Veres
Péter
Fotók:
papa-ma.hu