http://www.mire.hu/hu/museums
Tehát, kaptunk egy meghívást, hogy készítsünk egy kb.20 perces verses műsort Nagy László verseiből. Egyszer már jártunk ott,és az is nagyon izgalmas volt, most már ismerve a hely hangulatát, úgy készültünk a műsorral, hogy a házhoz mindenképpen passzoljon. Azt hiszem ezt sikerült is elérnünk. A szövegeket Feri tette egy szépen ívelt sorrendbe,majd együtt ötleteltünk Diával, Zsófival.
Íme a szövegkönyv:
Lepel alatt írógéppel, vadul
gépel, írja a szöveget! Lányok jönnek dudorászva! Izgatottan
olvassa a szöveget, interakció!
Holtig a hűségtől
Nem véletlenül lettem költő, s nem
is könnyen. Visszatekintve életemre már látom, hogy több erő
működött ellenemre, mint javamra. S hogy ma is írok még verset,
egyetlen oka van: nem tehetek mást, ez a létformám. Ragaszkodom
hozzá. Nem véletlenül hagytam el a Képzőművészeti Főiskolát
sem. Mert úgy láttam, versben viszonylag érvényesebben fejezem ki
magamat, mint vonalban, formában, színben. Úgy láttam, hogy a
vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány
mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a
vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi
sorsfordulón és olyan hittel, hogy a hétszáz éves magyar
költészet álmai valósulnak meg a társadalomban. Történelmi és
földrajzi kényszer határozta meg a múltban is költészetünket.
Ha ars poeticámról kell vallanom, hadd mondjam el legelőbb, hogy a
nehéz örökséget, amit elődeink hagytak ránk, magam is vállalni
merem. Nem törődve az anakronizmus vádjával. De ugyanakkor
borzongok azoktól, akiknek szája untalan nyűvi a legfenségesebb
szavakat, hogy a nép és haza és emberiség. Költőnek lenni
manapság sem jelent mást, mint erkölcsi tartást. A stílus, a
világképépítés ugyanilyen fontosak, de csak ebből a tartásból
eredhetnek. Nem hiszem, hogy lényegemben megváltoznék, így
költészetem megváltozását se várja senki. Ez nem jelenti azt,
hogy megnyugodtam volna, hogy elégedett vagyok magammal. A költőnek
folytonos gondja a megújulás, különben – ahogy mondják –
ismételgeti önmagát. Hogy ne említsek mást, éppen elég gondom
a törekvés a pontos kifejezésre, a fölösleges elhagyására, a
költői közhelyek irtására, törekvés folyton olyanra, ami még
nem volt. Ugyanakkor a kíméletlen fegyelem pusztítja a
termékenység perceit, s ritkábban születik vers. Éppen ezért,
ha fohászkodnom szabad, nem óhajtok magamnak mást, mint a szinte
lehetetlent: mai tudásomhoz az ifjúság rugalmasságát.
Elindul az ének, ahogy a
Szarvasfiban, megmarad a dülöngélés.
Az én szívem
Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.
Születtem, felnőttem
durva-gaz erdőben,
virág vagyok, attól félek:
csalán lesz belőlem.
Szaporodik évem
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.
Julcsi összecsavart leplet tart már
az elejétől kezdve, mintha bele lenne bugyolálva a kiscsikó. neki
kezdi el mondani a verset. Én a dal alatt kicsikót csinálok
Diából, Zsófiból. Julcsival is játszunk csikóként a vers
alatt:
Kiscsikó-sirató
Fehér volt az anyád, te meg fekete,
anyádat elásták, de te nem tudtad,
lefeküdtem melléd, simogattalak,
sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
puha volt a füled, mint a kisnyulé,
nyakadon a csengő piros szalagon,
de te nem csengettél,
bársony-kiscsikó,
szívedet hallgattam, alig dobogott,
tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
tollpihén a lelked alig remegett,
sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
nem kellett már neked a dudlis üveg,
inkább földhöz verted halántékodat,
tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
bőrödet lehúzták, szárítják
napon,
sírodat megásták a meggyfák alá,
gyönge a te csontod, mint a babáké,
a hajnali harmat széjjel őröli,
bőrödből csinálnak fekete sipkát,
drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
ott ficánkolsz te a csillagok között,
onnan megrugdosod az én szivemet,
minden reményünket befödi a hó,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.
Almaosztás kezdődik.
Ha döng a föld
Már tudtam én, ha döng a föld:
szívemhez anyám közelít,
oda emel, hol felkereng
tej és akácméz illata,
a gyolcs sikongó kapuit
sarkig kitárja, mosolyog,
s rámszabadítván kútjait
a Mindenségben altat el.
S láttam később: a dögnehéz
zsákot mint pólyát úgy viszi,
és csípején forognak el
sötét öntöttvas éjszakák,
cukorrépából télidőn
gyémántos kazlat ő gyalul,
ő sétál fehéringesen
a mennyköves mezőkön át.
És képzeletem tudta már:
a Csodálatos Anya ő,
szivárványkörben ott rezeg
örökzöld tölgyfakoronán,
dobtáras acélfegyverek
hiába veszik célba őt,
mert a golyókat vértelen
elnyeli, mint a délibáb.
Meséből ő a Fehér ló,
növendék fia vagyok én,
törvényt és könyvet hord elém
gyöngytüzű állkapcsai közt,
s hátára forraszt, úgy röpít
az égi kökényfák alatt,
hogy a tövisnek hajamat
csupán fésülni engedi.
Európa, íme, itt vagyok,
te félelmemnek fókusza,
gyönyör és tőr itt számosabb,
mint a barbárok síkjain,
mezítlen itt sikoltozok
sípcsontjaid közt, gótika,
Le Corbusier, inaim
betonküllőkre csavarod.
De zene zendül, nagy zene,
túl alkonyom vérpadjain,
az örök halál falait
anyám sörénye átveri,
s tudom: ha újra döng a föld,
szívemhez anyám közelít,
s akár ha tengert hallanék:
a Mindenség nekem beszél.
Zsófi almazabálás, kikapta a dia
kezéből. (ez még az előző alatt?)
Tűz
Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!
Dia lepelkihúzás, gyerekek kezébe
adja.
Lánglakodalom
Az égbolt sikolt: rátokszakadok,
a föld meginog: széthasadozok,
jajgat a kő is: közelítenek
csikorgó csontu páncélistenek.
Az asszony szája lázzal cserepes,
ölbeli gyerek didiket keres,
rívó leányok, megritkult család
lesik topogva a nap hajnalát.
Egy pillanatra béke lett,
orosz katona kér aludt-tejet.
Most vastüdejü gonosz angyalok
szárnyától az ég sajog, ragyog,
borulj a földre, ne less repülőt,
zúdít a földre foszforos esőt.
Barát-e, ellenség-e ő?
Ki bűne ez a mennyegző?
Ripeg-ropog a lánglakodalom
a háztetőkön, sárga kazlakon.
A lángok ujja égre esküdött,
most kulcsolódik két házsor fölött!
Az utcán én vagyok csak vakmerő,
a férfiakkal tele a mező,
ott óbégatnak hogy: idesanyám!
Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,
s a lécketrecben ég a kiscsikó,
jászol tüzébe vicsorít a ló,
lángok közé a tehén borjazik,
szénfeketére ökrök sülnek itt –
Lángok közül te árva vakmerő,
mi menthető volt, az se menthető.
Kereső játék a leplek között.
Mi elhatárolódunk a Zsófi segítségnyújtási kísérletétől. a
következő vers alatt.
Vérugató tündér
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.
Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár -- kérdem magamban.
Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.
Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik s te letűntél,
világos vért ugat egy tündér.
Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.
Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.
Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.
A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.
Alkohol nincs ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.
Mintha egy szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.
Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium s virágod.
Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.
Csak elmész, elzengnek a szárnyak
s marad a vérhomály utánad.
Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.
A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a semmibe a tested.
Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!
Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!
Nappalom éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt ígéred!
Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!
Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Lepelfejtésbe kezd a Julcsi. Utána
tükörjáték hármunk között.?
Öregasszonyok
Neszező lúdcsapatból,
hófehér tollú hadból
kilencet kiszemeltek,
megtépni ölbe vettek.
A nyughatatlan ujjak
repesnek, el-elbújnak,
vedlik a toll a mellről,
a láb- és szárnytövekről,
néha a vér kiserken.
picinyke piros gyöngyszem,
de éppen elégséges
az emlékébresztéshez.
Nem kél az emlék másról,
nem szól a szó se másról,
csak minden virradatkor
megcibált szöghajakról,
a fájdalomról, vérről,
elrepült kendőcskéről,
százludas asszonyságról,
pásztorlány búbajáról.
Megáll az ujj rezegve,
mintha csak emlékezne,
a szorító kar ernyed,
a szárnynak helyet enged,
kicsap a szárny fehéren,
pihetoll száll a szélben,
fuvóka szélben elvész,
akár a régi emlék.
Kezük igazul újra,
megindulnak az ujjak,
gyűlik a toll a zsákba,
piheg a puhasága,
hallgatnak, úgy ügyelnek,
lehelni alig mernek,
pehely se vesszen kárba,
legyen belőle párna,
párna a menyasszonynak,
pólya a pólyásoknak,
vánkosa mindazoknak,
kik mindig fáradoznak,
nyugtató okos fejnek,
ha elcsigázva szenved,
hogy túl az édes álmon,
okosat kitaláljon,
csodát a világrendben,
hogy meghalni ne kelljen.
Kimegyünk, Diát egyedül hagyjuk.
Szárnyak zenéje
Dobognak, tündöklenek,
érnek a teremtmények.
Ősz fele fordult arccal
pirulnak tudatlan lázban,
még nyár van.
Idesodródtam,
aranyba, hőbe,
ide az áldott mezőbe.
Semmi bajom,
csak más a tekintetem,
s néha a szívem fölé
téved kezem.
Nem érdekes.
Tüzes a föld, levegő,
éden s pokol az ingem.
Idegeimben
zeneszó jár.
Tudom, hogy törvény szerint
betölti sorsát minden.
Gyötrelmes és gyönyörű
ez a nyár.
Csupa sujtás az ég,
dicsőség-sugarat hány
özönnel a nap,
szurony-él minden irány,
madár is belevakul.
De alul
állkapcsát szörnyen kitárva
nyeli a homokbánya a hőt.
Nyelve: a csillámos út
szélesedik,
tüzesen a fűre tolúlt.
Eperfa bódul,
szemereg barna vére,
elvarasul.
Árva fa, árva bokor
ön-árnyékába bújna,
gyötrődik zajtalanul.
Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földet,
szűköl a táj,
de terem.
Rozs, búza, árpa,
levágva megindul,
kukorica izgul,
sajog a tarló virága,
millió méh fuvaroz,
az ég, meg a méz arany-háza
zajos.
Almafa piros koloncot
nevel, a szilvafa kéket,
páncélosodnak a magvak,
ha nedvek apadnak.
A gének találnak fészket.
Megőrzi magát az élet.
Ropogás, bongás,
küllők kerepelése –
nem a lemondás érik,
lerogyni nem szabad élve.
Gép tüzesül,
forrón futnak a szijjak –
a ló homlokán eresen
lüktet a csillag.
Szakad az ember veséje,
de az űrt álma belengi,
muszáj dicsőnek lenni,
nincs kegyelem.
Ez itt a szárnyak zenéje,
ne feledd.
Soha nem feledem.
Kint hangzik el, tűzbogarak.
Ne hagyj a csontokon állnom
Ne hagyj a csontokon állnom,
te ragadj vállon,
vonszolj szobádba,
engem keresztfát
fektess az ágyra,
el innen, el
fénybe,
mesébe,
forralt borhoz,
térdemről csupa-dér
csokrokat oldozz,
nyakamról koszorút,
gyászszalagos hámot,
roskaszd le rólam
fekete zászló-ruhámat,
húzz-vonj szobádba
holtak madarától,
ezüstbetű-hemzsegésből,
jég-gyöngy-szaharából,
átváltoztass,
életre mozgass,
idomíts a létezéshez,
törhetetlen értelméhez,
szádban a mézhez,
piros almádhoz,
küszöbödön rikogatva,
romboltatást, romlást
kiátkozz,
láng, te szerelmes,
fűtsd át a lelkem,
tündér,
tündér,
segíts kitelelnem!
Néhány kép, amelyeket Kutai Enikő készített:
 |
| Benkó Zsófia Anna, Kása Ferenc, Oláh Júlia, Herczeg Diána A műsor előtt. |
 |
| Zsófia szaval. |
 |
| A műsor közepe -táján felkerültek a leplek. Keresztül kasul a térben. |
 |
| Az öregasszonyok c.vers alatt lekerültek. Megnyugvás. |
 |
| Még a műsor előtt Herczeg Diána egy órás drámajáték foglalkozást tartott a gyerekeknek. |
Szép nap volt, ihletett állapotban , feltöltve érkeztünk haza. Annak ellenére, hogy az eső csak esett és esett és esett. Valóban itt van az ősz:)
