Szia Dionüszia! –
gondoltam szomorkásan hazafelé az autóban, még a fesztivált záró
Szélkötő Kalamonából megmaradt adrenalinnal, miközben
alapzajként hallgattam a szüleim és barátnőim beszámolóit a
nézőtéren történt eseményekről (a felvételek miatt begörcsölt
kéz drámáján, és apukám bíztató poénjain már majdnem sírtam
).
A fesztivál első két
napján technikai okokból (iskola) nem sikerült részt vennem, de
pénteken már ott voltam azon a buszon, ami
gőzerővel száguldott az arcot, lelket, testet, tekintetet és
persze rekeszizmot próbára tevő tréningekre. Szinte két óránként
valami újjal gazdagodtam, amit igazából, míg haza nem értem, nem
sikerült feldolgoznom. Befogadtam az egészet, de nem tudatosan.
Fantasztikus volt.
Amikor már fájt
mindenem, és úgy éreztem nincs tovább, akkor pedig
belobbant-robbant a szombat esti kis ceremóniánk – a szó szoros
értelmében. Hihetetlen, hogy egy maroknyi ember milyen hangulatot
képes létrehozni, és három éve még el se tudtam képzelni azt,
hogy egyszer köztük lehetek. Hatalmas bulit csaptunk, amit
szerintem nem csak a résztvevők élveztek. Megszokotthoz hűen ez
a nap is véget ért, de a meleg víz és az otthon melegének hiánya
ellenére is pozitívan álltam a vasárnaphoz, ami szépen
megkoronázta az egész fesztivál hangulatát a számomra. Szép
volt, jó volt, vége lett. Vissza mennék .
Baráth Krisztina