VI. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozó - Szubjektíven

Három nap, tizenegy színházi előadás, celldömölki vendégszeretet, fesztivál. Erősen szubjektív és a teljesség igényét nélkülöző (a Prospero Színkör Hat szék című előadását saját próbám miatt kénytelen voltam kihagyni) beszámolóm olvasható alább a VI. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozóról.

A vendéglátó színház stúdiósainak Vagy amit akartok… című előadása le sem tagadhatja, hogy vizsgadarabnak készült, de ezt a legkevésbé sem rónám föl neki. Shakespeare szövegekből és ezek lényegétől csöppet sem távol álló hollywoodi filmrészletekből megszületett kollázs tárul a szemünk elé, melyben az alkotók alázattal és jó energiákat mozgatva, remek játékkedvvel mártóznak meg. Benkő Ágnes rendezése egy pillanatra sem feledkezik meg a játszókról és amellett, hogy folyamatosan kihívások elé állítja őket (pl. akapella betétek, gyors hangulati váltások), sikeresen domborítja ki a fiatalok színészi erényeit. A komikus elemek (melyekhez többek között olyan hatásos szövegeket használnak fel, mint a Csányi-féle Szentivánéji álom „mesteremberek” jelenete), tudnak leginkább átütő erejűvé válni. Apró hiányérzet maradt bennem azonban a tragikus szövegrészek megszólalásakor. Érdekes, hogy amíg a drámaszövegből kiragadott vicc, könnyedén vicc tud maradni egy viszonylag idegen kontextusban, addig a nagymonológok kevésbé élnek meg. A Hamlet sorai éppúgy értelmezve hangzanak el, mégis hiányzik belőlük a súly. Ha a játszó érzi a szöveg fontosságát, de nem biztos abban, miért fontos a számára, igyekszik generálni a feszültséget. Ilyenkor a színész törekvése ellenére csupán értelmezni tudjuk a látottakat, a színpadi hatás pedig háttérbe szorul. A feladat nehézségét tekintve teljesen érthető, hogy az előadás kissé lelassul, a vibrálás alábbhagy ezeken a pontokon, én mégis azt javasolnám a csapatnak, igyekezzenek még több szemszögből megvizsgálni a rendkívül sokrétű, „veretes” sorokat, majd markánsan kijelölni egy lehetséges utat a megszólaltatásukra.
A megnyitónak is helyet adó Művelődési Központ után a fesztivál egy jóval intimebb térben, a Soltis Kamaraszínházban folytatódott. Az erőteljes színházi bevonódás, amely a Vagy amit akartok… előadás oldottságából fakadt, hamar spirituális szintre lépett Várszegi Tibor egyszemélyes előadásának köszönhetően. A játszó mindenekelőtt – nagyon helyesen – röviden bemutatja az előadás második főszereplőjét, a gondosan faragott, anyaföldben és minden valószínűség szerint lótrágyában („attól olyan szép sárga”) érlelt pásztorbotot. A bot férfi princípium, támasz és irányzék, itt azonban leginkább társ, lelki és fizikai értelemben egyaránt. Megdöbbentően pontos és érzéki mozdulatszínházat látunk, melynek minden bizonnyal komoly csillagmitológiai és néphagyományokon nyugvó alapjai vannak, de az intellektuális értelmezést a legkevésbé sem kívánja meg. A használati tárgy szülte előadás legzsigeribb pillanatai félelmet, derűt, szerelmet, magányosságot sugároznak felénk egy megkérdőjelezhetetlenül önazonos művész közvetítésében. Ölelhetnék és élni akarás. Ez a két dolog kavargott bennem A bot című előadásról kitántorogva.
Az előzőtől merően eltérő színházi formanyelvet használ a Képzelni lehet 2.0 című monodráma, Koltai Judit előadásában. A Holdvilág Kamaraszínház darabját talán úgy jellemezném, hogy ez az, ami az egyszeri embernek eszébe jut az „önálló est” kifejezés hallatán. Bárzongorista, régi sanzonok, közhelyes idézetek, és valahol egy igen vastag fátyolfüggöny mögött felsejlő belvilág, amit érzésem szerint közel sem mindenkinek van kedve megismerni. Pláne ha a korosodó színész nem egyszer gyermekszerepben, vagy fájdalmasan sztereotip férfi karakterek bőrében tolmácsol olyan szövegeket, melyek minden valamirevaló általános iskolás szavalóverseny kötelező kellékei. Groteszk hatás teremtődik meg, sajnos kicsit sem szándékosan. Amikor a kis Nemecsek lázálmait követően elindult a „36 fokos lázban égek mindig”, akaratlanul is mosoly képződött néhányunk arcán. A fesztivál során többször vizsgált, sőt, sarokponttá lett önazonosságot itt csak nyomokban tudtam felfedezni.
Ezt követően igazán bosszantó élményben volt részem. A Fekete rúzs és… című verses est (Holdvilág Kamaraszínház) maga volt számomra a tömény dilettantizmus, s félő, hogy teljesen szándékosan volt az. Talán ha megpróbálom kiegészíteni a címet, jobban sikerül megfogalmazni, miért: Fekete rúzs és unott zombi-gengszterek, Fekete rúzs és félvállról vett jelenlét, Fekete rúzs és szerkesztetlenség. A szinopszisban olvasható kabaré elemeknek éppúgy nem sikerült a nyomára bukkannom, mint a szándék szerinti fekete humornak. A csapat színházi hozzáállását jól mutatja, hogy egy ponton látványosan „meggyújtják” a kezükben lévő elektromos cigarettát, mintha ettől a hamis gesztustól valódi cigarettává lépne elő. Sajnálom, hisz attól, hogy valaki napszemüveges, fehérre maszkírozott élőhalott maffiózó, még lehetne a színpadon hiteles vagy akár csak vicces. Az alapkoncepció így leírva például mindenképpen az.
A fesztivál második napja Márkos Ervin unitárius lelkész előadásával vette kezdetét, aki Kőhalomról érkezett Celldömölkre. Egy korábbi tévéinterjúban arról beszél, hogy a magyar nyelv és betűvetés életben tartása külhonban egyrészt az iskola, másrészt a templomok feladata. Ahogy ő fogalmaz: „Hát… Itt már iskola nincsen.” A jó kedélyű előadó népdalokból, mesékből és saját élményeiből formálódott előadása az erdélyi magyarságtudat fájdalmasan szép árnyalatait vetíti elénk. Ezt az önálló estet el lehetne juttatni oda, hogy a néző zokogjon a végén, a játszó azonban nem megy ennyire mélyre, megelégszik a néhol komikus, néhol szívmelengetően pajzán történetek és keserédes népdalok autentikus megidézésével. A tragikus élc hiányzik Márkos hangjából és ezt már csak a felesleges aktuálpolitikai párhuzamok elkerülése végett is szerencsés döntésnek érzem. Az előadás mégis, sőt éppen ezért a szívünkre hat, mindvégig érződik benne a művész feltétlen szeretete az elhangzó szövegek és a bizonytalan jövőjű erdélyi magyarság felé. Nem csoda, hogy órákig dúdolgattam még magamban az előadásnak is címet adó népdalt: Erdély bé vagyon kerítve.
Szintén Romániából, Erdőszentgyörgyből érkeztek a Bodor Péter színkör ifjú színjátszói, Horváth Péter Amphitrüón 2000 című drámája nyomán készült előadásukkal. Az alapanyag egy szatirikus átirat, mely tele van kijátszásra váró poénokkal. Önmagában egy közepes viccen túl nem jelent többet a mobiltelefon megjelenése az antik közegben, vagy annak hangsúlyozása, hogy az athéni istenek bizony manapság helikopterrel járnak. A játszók tehetségesek, lelkesek és nyilvánvalóan színházi útjuk elején járnak, civil életükben azonban sokkal energikusabbnak képzelem el őket, mint amit a színpadon láttam. A poénok csak ritkán tudnak igazán ülni, éppen akkor, amikor – feltételezésem szerint – az előjátszást hűen követni igyekvő színészek ösztönösen szülnek meg nagyszerű gesztusokat, tökéletesen odaillő intonációkat. A közös megbeszélésen előkerült a hanyag eszközhasználat problémája (ezért valóban nem hálás a néző), én külön felhívnám a figyelmet arra, mennyire fontos a fizikai és pszichikai állapotok határozott megtarása a színpadon: ha mint játszó, részegen oldalgok be a színre, megengedhetetlen, hogy fél perc múlva már józanul társalogjak a jelenetben, pár pillanattal később pedig minden ok nélkül ismét pityókásan dülöngélve hagyjam el a színpadot.
Értelmi sérült embereket mozgat a zsirai Alternatív Képszínház Az elhagyott madár című előadása, méghozzá remekül. Olyannyira, hogy az egész fesztivál legintenzívebb színészi jelenléte ennek a gazdag vizualitással működő előadásnak a befejezéséhez köthető. Érzésem szerint az alkotók kiválóan használják a színház közösségteremtő erejét. Ha bárkiben felmerült volna a kérdés, igen, ezek az emberek alkalmasak arra, hogy színházat csináljanak, fogékonyak, érzékenyek és ösztönösek. A rendező, Fábián Gábor – itt pedagógus is egyben – úgy érte el a műfaj által megkövetelt színpadi fegyelmet, hogy játszói láthatóan élvezik amit csinálnak, örömet okoz nekik a színpadra lépés. De ennél még tovább is megy. Az elhagyott madár ugyanis amellett, hogy esztétikus, letisztult koreográfiákat működtet, torokszorító történetet mesél el az elfogadásról.
Az utolsó általam látott produkció a nézők egyöntetű véleménye szerint is méltó megkoronázása volt a fesztiválnak. Benkő Ágnes Menedék/Asylium címet viselő mozgásszínházi előadása vibráló feszültséggel alapoz meg a záró képben beteljesülő elemi tragédiának. A Soltis Lajos Színház kiváló művészeinek minden rezdülése emberi sorsokat villant fel előttünk. Kiemelkedő színészi teljesítmények egész sora, átgondolt díszlethasználat, lehengerlő fizikalitás és könnyek. Engem zavarni szokott a tapsrendnél könnyező színész, jobban esik, ha a nézőtéri fények kigyúlásával megtörténik a szerepből való kilépés és az előadás véget ér, itt azonban olyan intenzív és mélyen gyökerező érzelmek törnek felszínre, amelyek feldolgozása egyszerűen nem tud egyik pillanatról a másikra megtörténni. A Hajba Beatrix arcán elkenődő szemfesték így nem a feldolgozatlanság, hanem a nyílt, tiszta megéltség jelévé vált számomra.

Mindenképp szeretném néhány mondatban felhívni a figyelmet egy olyan problémára, amivel rendszeresen szembesültem az eddig látogatott színházi fesztiválokon, ez pedig a zsűri tisztázatlan szerepe. Általános tapasztalat, hogy ha sok intelligens ember túlzottan intellektuálisan közelít meg egy olyan, intellektussal csak nehezen megragadható kérdést, mint a színház milyensége, kissé elveszik a part. Véletlenül sem akarok bántani senkit, hiszen nincs is rá okom, csupán fájdalmasan hiányoztak számomra a nyilvános párbeszédek az előadásokról, helyettük szerintem többnyire „csak” egyéni nézőpontú elemzéseket hallhattunk. A zsűri meglátásait rendkívül építő jellegűnek és fontosnak éreztem, de hatalmas hiányérzetett hagyott bennem, hogy több olyan csapat, előadó is részt vett az értékeléseken, akiktől egyetlen szó sem hangzott el, így nem sikerült közelebb férkőzni színházi világlátásukhoz, ami pedig személy szerint a leginkább érdekelt volna.
Meglátásom szerint a versenyhelyzet és az előadások egymáshoz mérése kifejezetten jó és hasznos dolog, mégis előnyös volna különválasztani a zsűri értékelését a nyilvános beszélgetésektől, így talán a színházcsinálók is bátrabban nyilatkoznak meg magukról, fogalmaznak meg fontos, őket foglalkoztató kérdéseket a színházról.

Végül köszönettel tartozom a celldömölkieknek, hiszen ódaadó házigazdák voltak! Nem csak az előadások előtti bekészülést könnyítették meg számunkra, de a szünetekben is érdeklődve, barátsággal fordultak hozzánk. A bencés kolostor épületénél pedig autentikusabb szállást elképzelni sem tudtunk magunknak ez alatt a három nap alatt.

A fenti fotókat a Soltis Lajos Színház facebook oldaláról vettem kölcsön. :)
Kása Ferenc

Március 15.-e


Március 15.-e

Idén is sikerült több március 15.-i műsort megtekintenem. Mint tudjuk ez az egyik nemzeti ünnepünk, és ezért minden város, önkormányzat kötelességének tartja, hogy valamilyen műsort adjon elő a városnak, diákoknak. Ez egy nagyon szép gesztus, és szükséges is, csak az nem mindegy, hogy azért van a műsor, hogy legyen, vagy azért, hogy tényleg megemlékezzünk.
 Herczeg Diána rendezte meg Ajkán a március 15.-i műsort, nagyon sok tehetséges diákkal. Ezek a diákok megteremtették a színpadon a mozgalmat, az energiákat, az erőt, az erőszakot, a harcot, a tüzet. Csodaszép képek sorozata volt az előadás. Az első kép, ami megjelenik a színpadon, döbbenetes, ha lehunyom a szemem, még mindig látom. Szétgördül a vörös függöny és a színpadon teljes sötét, kivéve 3 darab kismécses ég, valamint egy lány áll középen háttal a közönségnek, s az ő kezében is tűz. Az árnyak, ami elénk tárultak, egyszerre mutatta az alkonyatot és pirkadatot, az elejét és a végét, valamint a kelő, vagy szunnyadó indulatokat. Ez a kép ez az élmény nagyon sokáig meg fog maradni bennem. Úgy, mint az a kép is, amikor ez a kézben lévő láng óriás ujjakká válik. Berobban, süvít, félelmet kelt és megnyugtat. A forradalom ég. Köszönöm a tűzmadarakat.

Benkó Zsófia Anna