Mindig a máséA
Balatonalmádi Kéttannyelvű Gimnázium Színjátszó csoportjának
Más vár c. előadása
Kihívás egy olyan előadást szavakkal leírni, melyben a lényeg nonverbális keretek közt zajlik. Kicsit olyan, mint a festészetről táncolni. Aki nem vett részt benne, aki nem volt jelen, annak nehéz elmesélni. Összhang vagy épp diszharmónia zajok és a zene közt, a mozgás és a szöveg közt.
A térben háromszög húzható három csoport között, klasszikus hármas. A társadalom csoportjai, középen Jajdejó Király és figyelemre éhes udvarhölgyei, a siránkozó Legkirálynő és a háttérből szálakat mozgató tanácsadója, valamint a „Szerelők”, akik rendületlenül keresik a szükséges Elizélőt. A helyzet abszurd, tulajdonképpen az összes változást, motivációt az Elizélőhöz való viszony vezeti. Senkinek nem jó, ahol van, senki nem elégedett, legfeljebb csak mutatják. Akárcsak a legkülönfélébb társadalmi szférák. Akinek nincs, az keresi azt, ami hiányzik, akinek van, az meg még többet akar. Emberi játszmák abszurd képei. Ki nem ismert rá egy hozzá közelálló csoportra? Például a talpnyalókra, akik csak azért állnak valaki mellett, hogy később átvegyék az irányítást, vagy az értelmetlenül háborúzó emberekre.
A kezdeti felállás fokozatosan forog, míg az egyensúly majdnem helyreáll. Az, aki legalul volt, aki folyton belerondított a többiek tetszelgésébe, a „zajos kettes” – annak ellenére, hogy ők borították fel elsőként a rendet - visszakerült a helyére, nem lettek többen, nem lettek kevesebben, esélyük sem volt tovább lépni. A másik két pozícióban a szereplők száma csupán a kirakati vezető eltávozott az élők sorából, de egyből akadt helyette más. De a szereplők kicserélődésével az erőegyensúly mégis változott.
Az előadás másik fontos meghatározó eleme a fentebb felsoroltakat kihangsúlyozó abszurd humor. Ötletes a „zajos kettes” egymáshoz való viszonya, a visszatérő „Nincs itt senki” – „Én itt vagyok” dialógus, vagy a hogyan értessem meg magam rendhagyó kommunikáció, szöveg és beszéd nélkül, a test használata. Az ábrázolási mód tehát reminiszcenciákra, ironikus átértelmezésekre épülő zenei – nyelvi játékokból áll.
A tartalmat részleteiben alaposan kidolgozott színpadi technika kísérte. A ritmus, a koreográfia, a hangszerhasználat remekül szerkesztett. Valódi színházi, már-már rítusba hajló pillanat volt, mikor minden szereplő a saját hangját kereste. Mint egy szertelen kórus, aminek tagjai hiába keresik, nem találják a harmóniát. Egész életünket ezzel a dúdolással töltjük, és ha szerencsénk van, nem mindig a más hangjával törődünk, hanem egyszerűen csak megtaláljuk azokat, akikkel egy húron pendülünk.
Magyar Kató Blanka
SZITU II.Sárból, napsugárból gyúrvaA
Petőfi Kvartett előadása Madách Imre Az ember tragédiája c. műve alapján
Emberiségköltemény. 4 141 sor, 34 620 szó, 106 028 betű. Minden Tragédia bemutató előtt felmerül bennem a kérdés, hogy miként teremtik színpadra, hogyan birkóznak meg az alkotók a szöveggel, a mély filozófiai eszmékkel? Hogyan látják az emberiség evolúcióját? Úgy gondolom, hogy a Sárbogárdon készült előadás esetében ez kit érdekelt? Hamarosan ki fog derülni. Merész vállalkozás, az általában monumentális, agyon nyomott formában színre kerülő előadást belesűríteni harminc percbe.
Paradox helyzet, hogy a befogadóhoz minden nehézség nélkül eljut a nehéz tartalom. Az alkotók mégsem ástak túl mélyre, pontosabban elég mélyre ástak ahhoz, hogy nem vették túl komolyan magukat. Az egyetemes, izzadságszagú komolyság helyett az egyetemes humort veszik kezükbe a lányok. Némi színdramaturgiával egyértelműsítik, hogy ki a fehér és ki a fekete. Persze, ez is már önmagában nevetséges. A szürke hiánya megtámogatja az alapkoncepciót.
A 20-21. század kultúrdömpingjét leküzdve állítják saját szolgálatukba Barbie-t és hű lovagját, Kent, Marilyn Mansont, a veresegyházi asszonykórust, vagy éppen Mr. Beant. Elkalandoznak az operettek negédes világába, melyet éles kontrasztba hoznak a mocskos, budapesti metró monoton, állandó közlekedésirányító szövegeivel. Képesek vezetni a spektákulum társadalmát, saját, kultúrájuk eszközeivel. Nevetségessé teszik a mi roppant komoly, felnőtt életfelfogásunkat.
Jó úton indultak el, elénk tárták, hogy a kreativitásnak semmi nem szabhat határt. Legfeljebb a mi asszociációs képességeink végesek. A játszók technikáján van még mit csiszolni, és a hangszerek használata, számomra itt- ott esetlenül kapcsolódott be a játékba, de tagadhatatlan a játszók muzikalitásának képessége. Ezen kívül is számtalan színházi eszközt bevetettek, és szerencsére a szöveg ezeknek legfeljebb egyenrangú társa maradt. (És itt nem arra gondolok, hogy elsikkadt a textus, hiszen dramaturgiailag is rendkívül könnyeddé alakították, megőrizve a lényegesnek vélt mondatokat.) Összességében rengeteg kép született, animált tárgyakkal, pergő ritmusban. Mégis, arra nem árt vigyázni, hogy az ízlésesség keretét megtartsák a későbbiekben, ne vigyék túlzásba, ne csorduljon túl az összes szál, mert a közönségeset csak egy hajszál választja el a reflektált játékosságtól. Kivételt képez persze, ha ez a végső cél.
Olyan volt bent ülni, mint egy kétszer négy sávos autópályát szemlélni, ahol végtelen számú autó közlekedik, mindenki halad, lekanyarodik, dudál, megfordul, és az, aki ismeri az utat, könnyen eltálal oda, ahová szeretne, de aki még soha nem járt ezen a terepen, annak óvatosan kell haladnia.
Magyar Kató Blanka
SZITU II.Szeleburdiák Színpad – Hármas szerver 0.2 PápaAz előadás egy olyan problémakört vet fel, ami a diákok körében mostmár szinte mindennaposnak mondható, aktuális. Nem kínál megoldást, a részleteket mutatja meg a benne élők szemszögéből, akik a való élet problémái elől menekülnek egy kezelhető, általuk meghatározott világ felé.
Három különböző eseten keresztül mutatják be az őket ért hatásokat, valamint azt, hogy ezt a feszültséget, az őket ért sérelmeket hogyan segít levezetni az online játékban általuk kreált alteregó. Ellentétekre épül a darab, a három különböző történetet a „hármas szerver” köt össze, ahol hiába játszanak csapatban, mégis csak magukra számíthatnak, a saját érdekeiket kell szem előtt tartaniuk.
Ezt kitűnően alátámasztja a szereplők elhelyezkedése, a csoportban, mégis egymásnak háttal, egymástól elhatárolódva előadott monológokat csak ritkán töri meg a kommunikáció, ezzel is megerősítve a résztvevőket magányukban. Csak az alteregókat ismerik, szintek alapján határozzák meg egymást, mindenki a saját életét vetíti ki a játékra, így nem érthetik egymás döntéseit. Nemcsak egymással nincs kapcsolatuk, hanem családjukkal sem, jól érzékeltetve ezt a kifelé, a semmibe történő monológgal, amire csak a csend a válasz.
Az előadás összefogott volt, mindenki számára érthetővé, érzékelhetővé tette a felvetett problémákat, számomra egyedül a pont hiányzott a végéről, lezáratlannak éreztem a történetet. Hiteles volt a szereplők játéka, a kívülről érkező hozzászólások pedig segítettek a történet jobb megértésében.
Győrfi Anna – Pannon Egyetem MFTK magyar-színháztörténet szakirányLovassy Színpad, Veszprém
PlüssmadárA
Plüssmadár előadás kapcsán már a programot nézve észrevehetjük, hogy valami „mait” fogunk látni. Ez az érzésünk csak erősödik, mikor bemegyünk elfoglalni a helyünket. A játszók a velünk szembe fordított széksoron foglalnak helyet és farkasszemet néznek velünk. Mintegy kiiktatják ezzel a színházi illúziót, jelezve, hogy most és itt lévő, hús vér embereket kéne látnunk a karakterek mögött.
Ez a forma akár meg is rémiszthetné a nézőt, hiszen nem ahhoz vagyunk szokva, hogy a színházba minket nézzenek. Szerencsére ez az érzés nem tart sokáig, hiszen az egyik játszó egy bevezetővel megtöri a csendet és kezdetét veszi az előadás, de az érzés megmarad bennünk, hogy valamilyen erőteljes közlésre, hangsúlyozott mondanivalóra számíthatunk.
A felvezető szövegben (ami véleményem szerint már az előadás szerves részét képezi) elhangzottak már előre meghatározzák a nézői magatartást. Lesz egy közös alap, amire az előadás építhet, amivel kapcsolatban „kikacsinthatnak” a nézőre. Ez a szöveg is magában hordozza a színházi illúzió lerombolását, hiszen betekintést enged az előadás történetébe. Amit látunk, az valamilyen szinten a társulat mindennapjait tükrözi, a való életből merítették a témákat, a szövegek improvizáció közben születtek.
Ugyanakkor a nézőnek mégsem támad az az érzése, hogy az előadás valaha is improvizatív lett volna, a szövegek, helyzetek előre megírtnak hatnak. Sokszor filmes kliséket idéznek, ami nem kizökkentő, hiszen ettől válik a nézőhöz közelivé. Olyan helyzeteket dolgoznak fel, olyan karakterekkel, amiket, akiket mindenki felismer és a múltja részének érez, még akkor is, ha sohasem találkoztunk ilyenekkel a való életben. Ez is tekinthető egyfajta közös alapnak, amihez az előadás kapcsolódni tud.
Filmes áthallás, hogy felvezető szöveg szerint happy endet kéne látnunk, mégis elkerülhetetlenül száguldunk számtalan kapcsolat tragédiája felé. Majd egyszer csak, mint egy musicalben vagy romantikus filmben, mindenki megbocsát mindenkinek és a feszültség egy dalban oldódik fel. Vagy mégsem?
Azzal, hogy az előadás egy nagyon feszes tempóval, de folyamatosan építi a történet ívét, majd a végén zuhanórepülés szerűen jutunk el a végkifejletig, szétrombolják azt az illúziónkat, hogy az előadás végi happy end valódi lenne. Az előadás vége azonban mégsem ilyen negatív, hiszen a „Madár dal” frappáns szövege újra megnevetteti a nézőt. Ezek után pedig újra elindul Pityu keresése, ami véleményem szerint az előadás velejére kívánhat rávilágítani. Vagyis, hogy az élet nem áll meg, ha az adott történet nem végződött happy enddel, akkor tovább kell keresni, amíg nem találunk egy olyat, ami igen.
Reguli DóraSZITU II.
