Személyes történetem a társulaton belül 1.


Ez egy vallomás. Vallomás abban az értelemben, amit az ember akkor tesz, ha érzelmekkel kötődik valamihez, és az nem szűnik meg, csak összegezni kívánja azért, hogy tisztán lássa a jelent és beletekintgessen a jövőbe. Ami ugye csak kísérlet maradhat. De az ember úgy lett megteremtve, hogy fürkészi a jövőt.

Nos. Felnőtt életem három legszebb évéről beszélek, amikor a Teleszterionnál töltött időről beszélek. És nem túlzok. eseménydúsabb talán az életem első három éve volt, mert megtanultam nyelni, ülni, járni, ...beszélni.:) Az elmúlt három év alatt is olyan fejlesztő dolgokat tanultam, amik a lelkem és testem is jobbá tették.

Kezdjük az elején.
Alig mertem jelentkezni, mert láttam 2008.októberében a Mester és Margaritát, és novemberben volt a tagfelvétel. Úgy gondoltam esélyem sincs egy ilyen társulatba bejutni...nem kellett bejutni, csak járni kellett tréningre. Azt pedig örömmel tettem:)

A határátlépés fogalmát igazán itt ismertem meg. Először fizikailag, a sokszor erőt próbáló tréningeken, majd lelkileg, pszichikailag is. Olyan gyakorlatokkal és feladatokkal találkoztam, amiket korábban elképzelni sem tudtam. A négykézláb lemászás a lépcsőről volt az első:) Mivel előtte nem foglalkoztam színházzal, drámajátékokkal, nem ismertem a stop játékot, a szituációs játékokat, nem ástam le mélyre azért, hogy egy érzést, egy gesztust kifejezzek, felidézzek instrukciókra, egyik pillanatról a másikra. A színház, a színészet világának morzsáját kaptam meg az első időkben. Lassan nyílogatni kezdett a szemem, lelkem a színház nézésre, és annak művelésére. Ha önértékelés szempontjából nézzük, akkor az első évben mondjuk egyes szinten voltam, és most kettesen vagyok:)Hosszú,magas lépcsősort kell megmászni az embernek, hogy színésszé váljon, és azt hiszem, ez a lépcsősor életünk végéig tart. Nem színész szeretnék lenni, hanem a színház részévé szeretnék válni. És egy egy előadás apró szelete szeretnék lenni, amivel megkínáljuk a nézőt, és az elfogyasztja. Ezt fogalmaztam meg magamban, amikor csatlakoztam a Teleszterionhoz.

Négy munkafolyamatban vettem részt játszóként. Ezek: Örkény est, Babó és Bigyó, Az ötös számú vágóhíd, Zabhegyező. Az elsőt a Kása Feri rendezte, a többit a Komáromi Sanyi. Emlékszem, hogy az izgatottságom miatt a szövegek is kiestek, vagy hosszú reakció idővel jöttek, és amellett, hogy az agyamat lefoglalta ez a hihetetlen izgatottság, a játék nehezen ment. Ez a feszültség talán most, a Zabhegyezőnél kezd eltűnni igazán. Persze szép lassan kopott folyamatosan, de sokszor nem tudtam értékelni sem, mit csinálok, mert annyira lekötött a saját félelmem.

Mitől fél a színpadon az ember?Talán,hogy találkozik önmagával...vagy belelát egy figura lelkébe. Aztán rájöttem, hogy ha ettől félek, akkor meg kell tanulnom kezelni az oldott játékot, és elengedni magam és ahogy a Sanyi mondaná, eldobni az agyam...ami képletes ugyan, de amikor a feszültség megszűnik, az idegek kilazulnak, az állkapocs felenged, a gesztusok élni kezdenek és belefeledkezel a játékba...akkor tényleg olyan, mintha egy jó nagy súlyt eldobnál. Ezért van, hogy amikor totál fáradtan, egész napos próba és tréning után próbáltunk Ötös számú vágóhidat, akkor ment a jelenet. Visszagondolva, megmosolygom azt a feszült állapotot, de akkor nagyon nehéznek tűnt. Pedig csak át kellett volna adnom magam teljesen és lecsupaszítani azt a nagy védőgátat, amit az önmagam árja ellen építettem saját magam. Olyannak kell lennünk, ha színpadra lépünk, mint a méh, vagy darázs, aki nem vehet el többet a virágtól, mint amire szüksége van, de amit ott hagy maga után, az terméssé alakítja a virágot. Ezért érdemes színházat csinálni.