Tapasztalatok a pécsi fesztiválról
(Szubjektíven)
2010. november 04-07 között rendezte meg a Pécsi Janus Egyetemi Színház VIII. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválját.
A rendezvény idén annak keretében jött létre, hogy 2010-ben Pécs lett az Európa Kulturális Fővárosa cím kedvezményezettje. A szervezők ennek köszönhetően magas színvonalon működő, nagy múlttal rendelkező magyar és külföldi színházi csoportokat láthattak vendégül. Külföldi csoportként képviseltette magát a lengyel Krakkói Egyetemi Színház, a romániai Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, az Új Bolgár Egyetem, a belgrádi Branko Krsmanovic Akadémiai Színház, a Liege-i Királyi Egyetemi Színház Belgiumból, valamint az olasz Sannioi Tudományegyetem. Magyar csoportok közül a debreceni Színláz Társulat, a budapesti Radikális Szabadidő Színház, a pécsi Janus Egyetemi Színház, a szintén pécsi Escargó Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet, valamint a veszprémi Teleszterion Színházi Műhely kapott meghívást.
http://www.jesz.pte.hu/fesztival/feszt2010.html
A fesztiválon láthattunk előadásokat a politikai színház, a szószínház, a táncszínház területéről is, mi magunk Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényéből készített adaptációnkat vittük, ami a fizikai színház nyomdokain haladva, de elsősorban a tér vizualitására építve meséli el egy háborút megjárt ember kálváriáját.
Összefoglalóan szeretnék néhány problémakört érintve beszélni a fesztiválról, de ezt lehetőleg a látott előadások kapcsán teszem. A marosvásárhelyi Mady-Babyt sajnos nem tudtam megnézni, de úgy hallottam, az egyik legizgalmasabb előadás volt (bár megvallom, onnan nem is vártam mást). Azt említem még meg itt, hogy Rózner Krisztina tanítványai is figyelemmel és értő szemmel kísérték a fesztivál előadásait, az ő kritikáikat is minden bizonnyal meg lehet majd találni valahol. Érdemes.
Az első nap
A lengyel előadás But Exactly címmel öt monológot jelenített meg (vagy inkább csak mondott el) lecsupaszított színházi térben. A játszók lelkesen, de nem saját nyelven, hanem angolul, éppen ezért sok nyelvi hibával dolgoztak, és igazából nem tudtunk meg sokat arról, hogy a lengyel fiatalok miben közelítenek máshogy a színházhoz, mint mi itthon. Sokat beszélgettünk velük a szünetekben, és kiderült, hogy náluk szinte alig ismerik Grotowskit, míg a nemzetközi színházi élet vele azonosítja őket. Az ő csoportjuk a logocentrikus játékmódot preferálja, elmondásuk szerint nem is nagyon keresnek más formákat. Előadásukban mégis az volt izgalmas, amikor cselekvésekre kezdték lefordítani a szöveget.
Az első napon mi játszottunk még, rólunk a szakmai értékelésen elmondták, hogy remek és erős színházi munkát csináltunk, Rusznyák Gábor problémafelvetése pedig az volt, vajon nem kellene-e egy erősebb problémakört keresni a drezdai bombázásnál, bár számomra még mindig kérdés, vajon a drámai konfliktus körül forog-e az előadásunk, vagy valami mást igyekszünk problémaként körüljárni. Az utánunk következő Magyar Zombit (Escargo Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet) sajnos nem láttuk, az értékelésből pedig azt emelném ki, hogy id. Bagossy László régi színházi emberként ma is remek csapatot kovácsolt össze, sok erős pillanattal gazdagították a fesztivált. Bagossy László alakításáért díjat is kapott. (A díjakról a JESZ honlapján lehet majd tájékozódni).
A második nap
A Die Übung az Új Bolgár Egyetem táncelőadása volt. Remek táncosokat láttunk a színpadon, bár az előadás egésze nem mindenhol valósította meg a koreográfus Teodora Popova elképzeléseit. Az előadás etüdök sorozata volt, a nagy egészt színpadi sötétekkel vagdalták darabjaira. Régóta kérdés számomra a színpadi sötét fogalma. Van, amikor a sötétnek dramaturgiai funkciója van, de van, amikor csak az átállást, a puszta váltást jeleníti meg. Mint amikor röptetjük a színészt a színpadon. Ha illúziókeltés a cél, a technikának nem szabad látszódnia. Ha látszik, vállalja fel önmagát a darab részeként – megteremteni a dramaturgiai kohéziót, ez mindig a rendező feladata (a rendezői színházban legalábbis). Nézőként, ha hallom, ahogy a táncosok leveszik a ruháikat, majd hallom, ahogy megpróbálnak hangtalanul kisurrani, az egyben lehetőség arra is, hogy fellazuljon a figyelmem, hiszen szünet van. És ha ez újra és újra megtörténik, akkor ötpercenként kiengedek, és hamarosan nem lesz erőm (kedvem) újra megfeszíteni a figyelmet, vagy inkább azt is mondhatnám, hogy nem lesz elég az időm a fonal újbóli felvételéhez. A táncosok a humor eszközeivel is éltek, talán ezek voltak a legjobb pillanatok, bár ezt sem aknázták ki teljesen. A zenehasználatról egyszer korábban írtam egy inárcsi előadás kapcsán, azok a gondolatok jutottak eszembe most is. A zenét beadni időben, kiúsztatni ritmusban, vagy megfelelő minőségben hozni az anyagot – minden az előadás részévé válik, jelntéses lesz, tehát ugyanolyan kristálytisztán kell kapcsolódnia az értelmezéshez. Egy táncszínháznál pedig mindez kiemelten fontos, sajnos a Die Übung erre nem figyelt eléggé.
A bolgár csapatról túl sokat nem tudtunk meg, a hétköznapi létük kicsit zárt volt, és azt hiszem, az értékelés is kicsit érzékenyen érintette őket, pedig az ott elmondottak reálisan tükrözték a legfőbb problémakört: ha a szép szp, akkor az csak szép. Pedig a szépség onmagán túl még valami más is. Ezt a valami mást hiányolta mindenki. Az olasz csapat is így nyilatkozott róluk egy szünetben: a technika felvonultatása még nem elég ahhoz, hogy a mozgásnak esszenciája legyen.
A JESZ Kaspar című előadása következett. Bennem már a műsorfüzetben felmerült a kérdés: miért akar valaki ebből színházat csinálni? Aztán persze továbbléptem, és két gondolat jutott eszembe. Az egyik az, hogy bármiből lehet (és érdemes) színházat csinálni, csak meg kell találni a megfelelő formát, a másik pedig az, hogy a Kaspar-témában ugyanúgy, mint bármi másban, meg lehet találni a releváns problémafelvetést. A JESZ rendezőnője, Szemessy Kinga el is indult ezen az úton, de a több szép pillanattal tarkított előadásban talán kicsit úgy jártak mint Kaspar – a formanyelv keresése mintha kiutasította volna a szabad gondolkodást a munkából. Az egyik kérdés a közösség és az ahhoz való tartozás szükségessége (?) volt. Mik azok a normák, amik megszabnak bennünket, mik azok a szabályok, amiket el kell sajátítanunk ahhoz, hogy a nagy egység részei lehessünk. Az utópisztikus közösségekről tanultunk sokat a kommunizmusban, Orwelltől, Terry Gilliam-től, vagy akár Swifttől. De nekem még a Sziget című film donor-világa is eszembe jutott. A Handke-darab a nyelv eszközeivel operál, és ezt teszi sok helyütt az előadás is. A kórus szépen működik, a játszók hihetetlen összhangban vannak, és a tér látványötlete (folyamatosan bővülő narancssárga padlózat kis falapokból) is fantasztikus lehetőségeket biztosít a masszív és karakteres világban való elveszéshez. Ez mind szép értéke a munkának, de az előadás mégis csak egy állapotot vet fel, és meg is marad azon belül. A kisorsolt főszereplő (most éppen Kocsis Viktória) nem elég erős karakter ahhoz, hogy fizikálisan is megjelenítse Kaspar különböző állapotait – mindvégig riadt szemű, halk szavú, remegő őz maradt, akivel nem igazán lehet azonosulni. A közösség pedig már első ránézésre is daráló, és az is marad. Állapotszerűség és kiszámíthatóság – a kettővel együtt nem nagyon lehet mit kezdeni. Az értékelésen a csapatmunkáról és a jól megdolgozott közös jelenetekről esett elsősorban szó, és ezért kaptak díjat is (csoportmunka) a JESZ tagjai. A csoport tagjaival nem tudtam túl sok szót váltani, de remélem, lesz még alkalom a velük való találkozásra, mert szimpatikus közösség voltak, még ha néha úgy éreztem is, hogy belül kicsit jobb az összhang, mint kifelé érezhető.
A Színláz Társulat Függés című darabját hozta Debrecenből. Számomra a legtöbb problémakört felvető előadás volt, de a csoporttól megtudtuk, hogy nem volt igazán idejük túl sokat foglalkozni az anyaggal. Ami azért kár, mert érdekes a világ, amit megpróbáltak színpadra állítani. Tarantinos világot kerestek, de közben elmentek amellett, hogy milyen saját értékeik vannak a csoporton belül. A Mátét alakító Jéger Zsombor játéka számomra a legüdítőbb színészi megnyilatkozás volt a fesztiválon a Liege-i színészek játéka mellett. Nagyon karakteres arcú játszók is voltak a csapatban, ami mindenképpen valahogy a vizuális kérdések felé terelhetné a rendező gondolkodását – olyannyira, hogy szinte szürreális világot építhetne belőlük (leginkább Lynch Radírfej című filmje jutott eszembe). A krimi mint alapötlet jó lehet, de ez a darab nem enged túl sok teret a színészeknek, és talán ezt érezte meg a rendező Lakó Zsigmond, amikor stilizált játékkal és humorral lazított a szöveg-követelte lélektani realista játékmódon. Ezek voltak az előadás legjobb pillanatai. A szöveg félrevezető ugyanis. Azt sajnos nem tudom, húztak-e az eredeti drámaszövegből, de ami elhangzott, abból arra tudtam következtetni, hogy a szöveg nyelvében nem bontja ki a felvázolt emberi kapcsolatok mélyebb szintjeit, ezért a játszók folyton drámai cselekvés- vagy állapotbeli kitöltögetésre kényszerülnek, ami viszont szintén nincs kibontva, ez látszik például azon a jeleneten, amikor az orvos megpróbálja megerőszakolni Lilit. Nincs rá sem szöveg, sem szituáció, marad tehát az „egyszer csak motivációt váltok”-megoldás, minden előzmény nélkül. A kísérlet ezzel a világgal (koszos-véres-amerikaifilmhangulatú) engem mindig érdekel, kíváncsi leszek, mi lesz, ha a csapat erősebb, határsértőbb módon kezd el bánni a színházi eszköztárral.
Aztán nap vége jött... és a nagy kérdés: Why Balkan Is Not Sexy Anymore? Nagyon vártam az előadást. Két éve ez a csapat volt a legjobb előadás díjazottja. Nem véletlenül. És ami azt illeti, már akkor olyannyira lenyűgözött a csoportvezető Vladimir Cvejic személye, nyitottsága, minden idegszálában színházi elrendeltetettsége, hogy szinte rajongójává váltam. Sokat beszélgettünk vele színházról, és amit ő mondott a többi csoportról, az megint aláírta nekem, hogy érzékeny megfigyelővel, az ember igaz ismerőjével van dolgunk. Az ő véleményét nem vagyok hivatott tolmácsolni, pedig minden csapat tanulhatna belőle. És mint előadás az ő munkájuk volt az egyik legnagyszerűbb élményem a fesztiválon. Hihetetlen jelenlétet produkálnak a színpadon. Még akkor is, ha szószínház volt, amit csináltak, rendkívüli volt a jelenlét energiája minden játszóban. És annak ellenére, hogy angol felirattal játszottak saját nyelven is, végig izgalommal teli feszültséggel vártam minden egyes pillanatukat. Mert néha, egy-egy hosszabb szövegblokkba egy-egy fantasztikus gesztusjátékot is belecsempésztek (vagyis mozdulatra fordították a szöveg tartalmát), és ezek kivétel nélkül mindig üdítően hatottak. Ezekből kellett volna talán több. Kiváló humor és önirónia jellemezte az előadást, bár Rusznyák Gábor szerint ez néha átváltott cinizmusra, ami viszont már nem volt annyira szerethető. A csoport egyébként nagyon nyitott csapat volt, velük is sokat beszélgettünk. Vladimir Cvejic az a színházi szakember, akit minden bizonnyal bármikor, bárhova érdemes meghívni workshopra (enyhe utalás azok felé, akiknek lehetőségük van ilyesmit szervezni. Szép emléket hoztam tőlük most is.
A harmadik nap
A Radikális Szabadidőszínház Oberon világai című munkáját láthattuk a nap nyitóelőadásaként. Ambivalens érzéseim voltak mindvégig, ami a következők miatt alakult ki. Annyi varázslatos pillanatot, mint amennyi ebben az előadásban volt, nem láttam egyik fesztiválelőadásban sem. De annyi tipikusan az amatőr csoportok munkáiban látható „hibát” sem. Azért használom a hiba szót, mert egy olyan erős szakmaisággal rendelkező csoport, mint a Radikális már nem engedhetné meg magának ezt a léhaságot. Én úgy döntöttem, elmondom itt a véleményemet, aztán vállalom a megkövezést is érte. (Smile) Azt láttam, hogy a rengeteg szárnyaló alkotó energia egyszer csak parttalanná vált. Mintha a piszkozatot olvasnám, amiben nekem kell megtalálnom a költeményt. Ez ugye nem baj, mert olyan világban élünk, ahol bármit lehet, mert megtanultuk a befogadás csínyját-bínyját... de azért én mégis azt mondom, hogy baj. A véletlenszerűség nem egyenlő a káosszal (lásd Mandelbrot-ot). A sok varázslatos pillanat közé néha bántóan civil pillanatok éktelenkednek be, amik kiküszöbölhetők lennének, csak most még túl nagy a szerelem, és nem látják a szamárfület. Ego. Mit is jelent? Önmagamat megvalósítani abban, amit csinálok, és azt tartani elsőként szem előtt. Mindenre tudok válaszolni, minden kérdést meg tudok magyarázni, minden választ meg tudok fogalmazni, ergo mindent megtehetek. (?) A színház mindenképpen megvalósítása a művész alkotó energiáinak. De ugyanakkor önmaga is akar lenni, saját útja van, és néha ki akar lökni magából dolgokat. A költemény szavakat, sorokat, amik nem odavalók, vagy már nem kellenek a mondanivalóhoz, mert ismétléssé válnak. A színház pedig elveszíthet olyan ötleteket, amiket lehet, hogy nagyon megszerettünk. Ha nem vesszük észre ezeket a kitüremkedéseket, akkor a végeredmény nem kész anyag. Az, amit mi magunk szültünk, és benne öntetszelgés van. Hiúság. A lecsupaszított, megtisztított alkotás pedig elválik teremtőjétől, és önmagává válik. Itt mintha hiányozna ez a lecsupaszítás. Ez nem a 110 perces játékidőt jelenti, mert én magam egy percig sem éreztem azt, hogy hosszú lenne az előadás. Csak sok. Mert minden etapban külön ki kell bontogatni azt, mi is az értékes. Amikor már a negyvenedik karácsonyi meglepetést bontjuk, általában már nem vagyunk olyan izgatottak, és az ajándék sem igazán meglepetésszerű (bár nem kaptam még negyven ajándékot). Remélem, láthatom egyszer Oberon világait is Csaberon világai helyett (a Radikális-csoport poénkodott ezzel a szópoénnal az értékelésen). Mindazonáltal ki kell emelnem, hogy a legszentebb színházi pillanatokat ebben az előadásban éltem meg – a Dávidkát (is) játszó Kőműves Csilla színpadi jelenléte egyszerre volt komikus és végtelenül tragikus, Sütő András mozgásrendszere sokszor vált költőivé, és az indító suttogó-kiáltozó közös játék a legzeneibb színészi kórusjáték volt, amit eddig hallottam.
A Liege-i Királyi Egyetemi Színház nagy rejtély volt számomra. Addig csak annyit láttam, hogy nagy belga emberek jönnek-mennek körülöttünk. Aztán egyszer csak színházzá váltak. A fesztivál legjobb színházi élményével távoztam az előadásukról, bár nagyon érdekes dolgot vetett fel Robert Germay rendező. Az előadás francia nyelven megy, és nagy sikereket aratott minden fesztiválon. Azt mesélték, hogy franciák azonban nem élvezték annyira az előadást, amivel kapcsolatban Germay így nyilatkozott: „Ha értjük a szót, már nem érdekel annyira, mit csinálunk mellette, mert azt gondoljuk, már ennyiből is megértettük, mi zajlik a színen”. Ez a logocentrikus világkép veszélyeire irányítja gondolkodásunkat. Nem lehet mindent szavakkal komunikálni. Nem lehet elég. Vannak a szavak mögött mélyebb emberi intonációk (egy-egy mondat mögött egész sorsok), amit már nem keresünk, mert értjük, ami elhangzott. A szöveget átültetni a cselekvés szintjére egyfajta játékosságot követel minden színésztől (és rendezőtől). Francia nyelvterületen és Romániában imádják ezt a formát. Megvallom, én is. És milyen nehéz tanítani ezt. A mi kis szóalapú, nyaktól lefelé béna színészi munkákon (a keleti színház tartja ezt az európai színészetről) nevelődött kultúránkban pláne. Lehet szeretni és nem szeretni ezt a világot, de egy biztos! Brook szerint a szó végtermék, és nem pusztán indító gesztus. Megtalálni és kifejezésre juttatni a szót megelőző állapotot nagy feladat. És játék. Összhangba hozni a születés és a halál pillanatát pedig végtelenül nehéz kihívás a színésznek. Bár szerintem a legszentebb törekvés is egyben.
És a záróelőadás, a Sannioi Tudományegyetem Megyek, megyek, repülök, repülök...Goldoniától a Holdig címú előadása. Erről az előadásról nem akarok írni. A fesztivál leginkább műkedvelő kategóriába sorolható előadása volt, de ezt most a legjobb értelemben is értve. Az olaszok valami hihetetlen csoda voltak számomra. Létezéssük bearanyozta a fesztivált, hihetetlen nyitott, kommunikatív társaság volt az övék. Az előadásuk egy kedves diákszínjátszó előadás volt, de azt is hozzá kell tenni ehhez, hogy így is magasabb színvonalú játékot láttam, mint sok amatőr találkozón. Azt hiszem, Shakespeare ezért szerette a mesterembereket. (Két darab Smile.) Utolsó napon egy étteremben ittunk velük pár pohár italt, hallgattunk tőlük dalokat és ők is hallgattak tőlünk, és azt hiszem, ez valóban a kultúrák találkozása lett. Csak köszönet járhat nekik azért a hihetetlen nyitottságért, amivel jelen voltak Európa Kulturális Fővárosában.
ÖSSZESSÉGÉBEN a fesztivál remek volt, leszámítva néhány kommunikációs problémát és szervezésbeli kellemetlenséget. A legfőbb dolog, amit tanultam: nekünk, magyaroknak van még munkánk azzal, hogy szert tegyünk egy olyan szakmai nyitottságra, ami túllép rajtunk, a saját munka fogalmán, és azon, tetszik-e másoknak az, amit csinálunk, vagy sem. Az igazi nyitottság arrról szól, hogy érdekel minket az, amit mások csinálnak, és törekszünk afelé, hogy meg akarjuk érteni a másik gondolkodását. Vagy egyszerűen csak szívből kíváncsiakká válunk.
Köszönet a JESZ-nek ezért a fantasztikus négy napért!
