Bozsik Yvette Társulat: Traviata

A színpadtér egyszerű, de rendkívül izgalmas játékot engedett kibontakozni. A fekete paravánokon bevágások voltak, amiket csak akkor láthattunk, ha éppen kibújik vagy bebújik rajta valaki. Ez érdekessé tette a ki és belépéseket. Emellett használtak fekete hungarocell téglalapokat amikkel a különböző helyszíneket, tereket rajzolták meg. Például az egyik jelenetben cirkuszi térré alakult a színpad, a férfiak a porondon kívül, és a nőalak a porondon, mint egy mutatvány, mint egy bámulni és hergelni való nőstényoroszlán, akivel nem tud mit kezdeni a cirkusz néző közönsége. Ahogy a férfiak megbújtak az elemek mögött azzal a tipikus férfi vagyok, meg nem is arckifejezéssel, az nagyon jó humorú dologgá tette a jelenetet. Az eszközöket pontosan, következetesen használták végig. A fekete anyag rései a különböző jelenetekben más-más jelentést kaphattak, ha volt ideje a befogadónak a pontos és igényes tánc mellett figyelni erre is. Egykét alkalommal lehetett lehetősége, mert két- három helyen megtört az előadás amikor a tánc csupán rendkívül pontos és megkoreografált mozdulatsor volt. Viszont váltás után újra magával bírt ragadni. Féltem, hogy a prostituáltak világát erőszakosan és didaktikusan , túlzásokkal fogom látni. De nem ez történt: igényes, árnyék játékokkal játszó, finom erotikát sugárzó, kiégett erotikát sugárzó, szerelem éhséget felvillantó képeket kaptam. Ami zavaró volt még, az a civil mozdulatok, amik kizökkentettek. A haj elsimítása (ami akár bele is férhetne, ha jó helyen és időben történne), a ruha megigazítása. A kosztümök is a díszlet visszafogottságával együtt hatottak, akárcsak a zene. A svájci zeneszerző (Philippe Heritier) hozzáadott Verdi zenéjéhez, és nem hatott idegenül.
Nem egy olyan előadás volt, ami teljesen feltölt és bizserget, de kellemes élmény volt látni a tehetséges táncosokat egy helyesen felépített darabban.

Zéró Balett: "avagy semmit "

Amikor a néző elkezd azon gondolkozni: kár, hogy nem kényelmesebb a szék, mert akkor pihenhetne egyet, akkor ott valami nem működik helyesen a színpadon. Nagyon szerettem volna "mintanéző" lenni. Teljes odafigyeléssel fordultam az izgalmasnak ígérkező előadás felé. Nyitókép: egy kamerával vették egymás testét a játszók és mögöttük megjelentek a test-részletek a hatalmas vásznon. A hatás nem maradt el: beindult az asszociációs lánc: láttam a testek helyett víz alatti lényeket, torzszülötteket, földönkívüli lényeket. A probléma csak az volt: láttam a táncos testeket "nagyító"alatt (tényleg, minden apró ráncot, minden szőr szálat) és olyan érzés támadt bennem: nem akarom látni, kiknek a részleteit láttam. Egész előadás alatt nem bírtam elvonatkoztatni ettől. Civil nőket, civil testeket láttam. Nem karaktereket akik a nőiségről s annak gyönyöreiről, szenvedéseiről, küzdelmeiről beszélnek hozzám, hanem civil testeket akik használnak néha-néha elég következetlenül egy kamerát, és végtelenül szomorúak. Sajnálni kezdtem őket. Tényleg nem akartam rosszalkodni, de elkezdtem figyelni a nézőket. A játszók adtak rá lehetőséget, mert az ismétlések, a kitartások, a váltások rosszkor történtek. Szóval szundikáló, ásítást el-elnyomó, köhécselő, fészkelődő nézők. Láttam figyelő tekinteteket is. Mert a mozdulatok szépek voltak testben, csak éppen nem történt meg. Mozdulat sorként elég jó volt. Hát figyeltem tovább én is. A francia dalnál és az állati hangokkal játszott közösülési jelenetnél azonban feladtam. Baj, ha a néző elszégyelli magát. És nem azért, mert prűd. Azért, mert valami nem egészséges energiát érez mozogni a színpadon.
A kosztümök inkább férfiasak voltak, nem értettem miért a nőiség a téma, ha férfias alakokat látok. Zavarosnak, nem eléggé átgondoltnak éreztem az előadást.

A mai nap legizgalmasabb előadása számomra a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tunde@csongor.hu című darabja volt. Az elején kicsit vonakodtam, és féltem, hogy sokkal hosszabb lesz, mint a valós ideje. Szerencsére tévedtem.
10 perc után rá kellett döbbenjek, hogy nem az előadással van baj, hanem én vagyok bezárva. Ahogy nyitottam, úgy ragadott magával a darab.
Fiatal táncosok fiatalos lendülettel és elsöprő humorral.
Mozgás, szöveg, vizualitás egyenrangúak, és mindhárom ugyanakkora erővel él meg a színpadon. A három ügynök hajaz egy kicsit a Men in Black-re, egy kicsit a Feketeországból jól ismert balfék magyar "terrorista" trióra. A darab felénél már csak meg kell jelenniük a színen, és a nézőtéren végigfut a derű. És erre a derűre fejelnek rá mozgásaikkal, szövegeikkel. :)
Tündérvilág helyett cybervilágba kerülünk, ahol a tündérkirálylány helyett Barbie várja a hősszerelmest. Az alakításról mindent elmond azt hiszem, hogy nyíltszini tapsot kapott... :)

Voltak az előadásban apró hibák, bakik, de azt vettem észre magamon, hogy ezeket egyszerűen kizárom a befogadásból. És azt hiszem, egy olyan darabból, ami ekkora élményt nyújt ki is kell.
Csak gratulálni tudok, és örülni, hogy láthattam!

Dob, dob, dob, döbbenetes előadás!: GastroBaLett

Amikor már azt hihetnénk, nincs olyan hatalom, ami befogadásra kényszeríthet két előadás után, amikor már a Vár utca fényei meg-meg inognak előttünk: akkor elkezdődik a GastroBaLett előadása egy picike teremben, ami tele-tele van kíváncsi nézőkkel, és nem kényszerít, hanem behívogat az előadás hangulatába. A "küzdőtér" odacsalja a fáradt tekintetet, és egyszerre figyelni kezdek. A fémes szerkezetek és a dobok zsúfolt tömege megpiszkálja a kíváncsi oldalam. Ott ül a dobos srác középen, háttal a nézőtérnek, a fején egy vágást festettek meg igen hűen. A kopasz férfifej olyan, mint egy arctalan zenegép központja. Nagyon furcsa volt, egész előadás alatt akartam: forduljon már meg! A feszültség jól működött. Ladányi Andreáról hallottam már, de nem láttam még sosem. Megjelennek. A férfi, aki kedves jelenség, és a nő alak, akitől végig irtózom, egészen a záróképig, de ott legszívesebben megölelném, ha nem félnék, hogy esetleg fémesen fog csengeni, és akkor megijednék. Inkább csodálattal gondolok rá. Csodálattal, mert látok egy jelenséget, tudom, hogy egy női test, de ez csak tudat marad. A férfi teste test maradt. Helyes, van egy emberi pont. Számomra az előadásban Ő volt az ember, aki ismerkedik ezzel a fémes világgal. Irtó jókat nevettem, ahogy a cintányérral játszott!
Szóval, a női testből egy balettcipős láb képe és egy fehér zoknival magassarkút viselő láb képe maradt. Voltak pillanatok amikor a gyönyörű formát kirajzoló balettcipős lábhoz menekültem, mert a dob hangos volt, a fémek ijesztőek, a testek pedig átalakultak egy metró alá sodort létté. Na ekkor erősen koncentráltam arra a kis szigetre: a balettcipőre.
A teremben meleg volt, a zene kitöltötte minden négyzetcentijét és mégis belemerültem. A humor, amivel dolgoztak, a záróképben kiteljesedett. Ahogy rizsporos parókában ücsörögtek a dobok árnyékában, azzal a mindent tudó mosollyal, ráébresztettek: ahány forma, annyi nézőpont. Ide kellene egy végtelenség jelet rajzolni.

Egy szubjektív néző érzelmi és intellektuális reakciói

A Tánc Fesztiválja Veszprém, 2009. május 20-23.

Szegedi Kortárs Balett: Carmina Burana

A nézőtér megtelt. A megnyitó beszéd után, ami rávilágított: a nehéz gazdasági helyzet ellenére a fesztivál él, és élni fog. Nehéz volt elvonatkoztatni a fesztivál üzeneteként elhangzott mondattól: „ha pénzzel tetszenek találkozni, szóljanak neki, jöjjön ide”. Ezután a megjegyzés után kerültünk a színpad világának varázs alá. Örültem nagyon, hogy a függöny felgördült, és elvitt a színpadkép egy másik világba, ahol a szerencsével, szerelemmel, emberi létezésünkkel találtuk magunkat szemben. Láttuk a halált és szenvedést is, de nem a 21. századi formájában, és ez tetszett.

A színpadot száraz fűszőnyeg borította. Hátul kút, csordogáló víz, a térbe hosszú fém láncok lógnak alá, majdnem érintkezve a fűszőnyeggel. A díszlet és a jelmezek első pillanattól kezdve hatottak. Mind színben, mind formában nagyon a helyén voltak és rájátszottak a zenére. Egyébként néha toleránssá váltam a zenemű iránti szeretet miatt, ha egyszer, egyszer kizökkentem a játék folyamatból. Élvezet volt ránézni a táncosok testére, amint a könnyű jelmezek alatt mozdulnak, vagy az el is takaró és meg is mutató ingekre, amiben a lányok fürödtek - ízléses és finom a kép ami összeállt a színpadon. Esztétikai élmény volt végignézni a téren és a játszókon is. Ez az élmény egészen a „Nap” megjelenéséig töretlen volt. Amikor az arany színű kör alakú textil bekerült a térbe, kicsit megijedtem, mi fog történni. A természetes anyagok között idegenül hatott. Jó, hát hozta a boldogságot, de kissé túlzónak tetszett, és egy pillanatra kizökkentett, amikor a színpad hátsó függönyére felhúzták és egy reflektorba beakadt. Azért kifeszítették, de nem tudtam figyelni a lányra, aki az előtérben táncolt. Egy pillanatra kritikussá tett az a mozzanat.

Amivel nem tudtam mit kezdeni első pillanatban, az a nyitóképen végigsétáló halál-figura volt. A kép szép, de a hatás inkább csak egy kérdőjel. Didaktikusnak találtam amellett, hogy például milyen remek játékok születtek a padokkal való akciók során. Azok az egyszerű fapadok végigkísérték az előadást és hangulatot teremtettek. Például, amikor a két táncos lány felállítgatta őket, láttunk egy teret száraz fűvel borítva, amiből padok merednek az ég felé, de olyan módon, mintha gyökerük lenne legalábbis. Szürrealista festmény volt egy az egyben. Ilyen hatást ért el a fekete lepel alatt mozgó magas táncos is, aki önmagát csavarta a lepelbe, csupán a botja volt kívül. Gyönyörű volt. Ami pedig lenyűgözött, az a lányok jelenete, amikor mosakodnak. Hát akkor örültem, hogy ember vagyok, hogy a nő és férfi tényleg csodálatos teremtmények. A lavórok, a vízcseppek, a száraz fűben térdeplő mosdó lányok játéka a remény képeit hívták elő. Végig ott rezgett a szerelem vágya, a tiszta gyönyörért nyúló nő egészséges képe. Ezt éreztem a férfiak jelenetében is, viszont nem értettem a vörös festékkel leöntött testeket a jelenet utolsó másodpercében, ami nem tudott hatni, mert kapkodva kirohantak.

Színházi pillanatokat és akusztikai élményt nyertem, amikor meg-megcsörrentek a láncok, - amelyek fenyegetően ott lógtak végig a térben, bár néha nem volt világos, miért, viszont a színpadképeket izgalmassá tették - vagy zizgett a rafia, amivel „betáncoltak” a térbe a táncosok mint egy-egy szalmakazal.

Annak ellenére, hogy volt néhány részlete az előadásnak, ami kizökkentett, mert nem vált világossá a lényege, vagy túlzásnak éreztem, vagy nem eléggé kitartottnak, sok olyan képet elraktároztam, amiket szeretettel fogok előhívni, ha ilyesmi hangulatokra vágyakozik a lelkem.

Tudtam, hogy olyan testeket fogok látni, olyan figurákban, amik elképesztenek majd, teljesen jó értelemben, de mégis, elnézést kérek, de bámultam néha-néha, hogy a testek magukban esztétikai élményként jelentek meg. Csak gratulálni tudok a koreográfia, a jelmezek, a díszletek, a táncosok összjátékához. Viszont a történet nem született meg folyamatában,- csupán szép képekben - ráadásul, ahogyan az elején kérdőjelként bukkant fel a halál alakja, hogy miért is így jelenik Ő meg, nagyon viccesen hatott az utolsó jelenet záróképei között, hogy újra átsétál a téren. Nem tudott számomra keretként szolgálni. A kis száraz virág jelenléte a sarokban sokkal erősebb volt.

Az előadás közben és után is sok gondolat rohamozott meg, és mint nem hozzáértő befogadó, mégsem éreztem az előadás zártságát, mert a formanyelv lefordíthatóvá vált.

A Tánc Fesztiválja

Idén is megrendezésre került a Tánc Fesztiválja Veszprémben. Nyitó előadásként a Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana című produkcióját láthatta a Nagyérdemű. Remek előadás, nagyszerű ötletekkel, szép képekkel, magával ragadó zenével, és nem utolsósorban nagyszerű táncosokkal. Az előadás végére feltöltődik az ember a tánccal, legszívesebben ő is beállna közéjük. Aztán végiglopakodik a színen a Halál. Szó szerint. A zárókép lehetne felemelő, de a fekete csuklyás osonkodása a háttérben, zavart mosolyt csal az arcokra. Kár érte.

Vastaps után usgyi át a SÉD Filmszínház színháztermébe. Zéró Balett előadás. Egy gyors kávé még belefér, gondoljuk naivan. Végül is belefért, csak épp a torkunk forrázódott le. Pedig, ha tudtuk volna előre.... A nézőtér a színpadon, ez alapjáraton szinpatikus lenne, de elég hajmeresztő módon van felpakolva a megemelt széksor. Nah mindegy, nincs élet kalandok nélkül! Remek ötlettel kezdődik az előadás: a táncosok(?) körben állnak, és közelről veszik sajátmagukat, azaz csak a kezeiket, ahogy egymás karján/testén vándorolnak az ujjaik, ezt mi nézők, egy kifeszített vásznon láthatjuk. Az ötlet jó, de túl sokáig tart, a közepe felé, már erőteljes undort vált ki az egymáson ide-oda matató nagyujjak kusza szövedéke, és a bőr folyamatos gyűrődése. Ami pedig ezután következik... a színpadon lévők jelenlétét csupán annyiból lehet érzékelni, hogy a tenyerük, talpuk odacsapódik a talajhoz. Sok a szöszölés, mozdulatokra ráigazítás. A szexualitás áll a középpontba, ami lehetne izgalmas, de a nézőtérről egyre gyakrabban lehet mély sóhajokat hallani.