Estére

Szépjóreggelt!
Tegnap kicsit elkalandoztam,de ma pótlom az elmaradást.

Amikor megkaptuk azt a feladatot, hogy el kell menni általános -és középiskolákba, és meg kell kérdezni a gyerkőcöket, hogy mit szoktak játszani, majd mesét is kell nekik olvasni, én eléggé be voltam rezelve. Az egyik ismerősöm tanítóképzőre jár, és csupa rémsztorit mesélt a gyerekekről, hogy milyen "vadak", neveletlenek, sőt gyakran még agresszívek is. Hát ezekkel a dolgokkal meg én nem nagyon tudok mit kezdeni. Szóval biztos voltam benne, hogy a gyerkőcök szétfognak tépni mind testileg mind lelkileg. Azért próbáltam összeszedni a bátorságom, és vacogó térdeimet, egy jól irányzott csapással sikerült is stabilizálni. :) Ahogy beléptem az iskolába, rájöttem, hogy valamit kifelejtettem a számításból. Itt nem csak gyerekek vannak,hanem tanárok is...erre nem készültem, és hogy hogynem az első ember akibe belebotlottam, az igazgató nő volt. Mivel nem értek egyet a beszédben a klisék használatával, ezért megpróbáltam úgy kommunikálni felé a mondandómat, hogy ne csak a szavaimra figyeljen, hanem a gesztusrendszeremre is, és nézzen a szemembe. Sikerült! :) Az eredmény: lelkes érdeklődés a dobozszínház iránt, valamint két osztályhoz való beengedés azonnal.
Becsuktam magam mögött az Igazgatói iroda ajtaját, és mosolyogtam; kicsit úgy éreztem, hogy megnyertem egy csatát a Fölnőttekkel szemben. Aztán ebben a boldog állapotban indultam meg a 7.-es osztályterem felé. Amikor az ajtóba értem persze megint kellett egy kicsit győzködnöm magam, hogy ott benn gyerekek vannak,és nem a mumus, de aztán nagy levegő, és belépés. És....és hatalmas csalódás....pozitívan. Van egy olyan mondás, hogy az ember nem csalódhat másban, csak a saját elvárásaiban. Ez pozitívirányban is igaz. ezek a gyerekek, akik annyira már nem kicsik, okosak voltak, érettek, de látszott, rajtuk, hogy még gyerekek is tudnak maradni. A mesét pedig imádták. És rajzoltak is, mégpedig lelkesen. Egyetlen lapot kaptam úgy vissza, hogy majdnem félbe volt tépve. a fiún láttam már az első pillanatban, hogy ő itt a Lázadó Nemtörődöm. De amint azt látta, hogy mindenki rajzol körülötte, én pedig mosolygok rá, fogta a megtépázott papírt, és ő is firkantott valamit. Aztán óra után, a folyosón megkérdezgettem a másik 7-es osztályból a fiúkat lányokat, hogy mit szoktak játszani. Az első reakció a zavart vihogás, aztán egymásra nézegetés, pirulás, de végül csak kibökik a választ. És ha látják rajtad, hogy ez tényleg érdekel, csak egy kicsit hülyéskednek, nem ökörködik el teljesen.
Ezek után a kicsikhez, 2-okhoz már könnyű szívvel mentem. Rajtuk érződött a legjobban, hogy egyből befogadtak. Nem tanárnéni voltam, hanem inkább valaki, aki végre mesét olvas. Számomra világossá vált, és a beszélgetésekből ki is derült, hogy a gyerekek igenis igénylik a meséket. Méghozzá az olvasott meséket! A rajzfilm lehet szórakoztató, de meg sem közelíti azt az élményt, amit a fantázián keresztül a mese képes nyújtani. Tátott szájjal hallgatták.
Aztán serényen nekiálltak rajzolni. Imádtam őket. Miközben ők rajzoltak, én a padok közöttjárkáltam, és elcseverésztem velük. És itt jött a második legfontosabb tapasztalat: a gyerekek, és már a kisgyerekek is, nagyon igénylik a figyelmet, hogy elmondhassák a bennük megszülető gondolatokat, az élményanyagukat kifejezésre jutatthassák. És nagyon hálásak tudnak lenni, ha valaki egrészt érdeklődik ezekiránt, másrészt nem csak meghallgatja, hanem tényleg kíváncsisággal fordul feléjük. Megkérdeztem egy nagyon szégyenlős kisfiút is, hogy ő mit szokott játszani. Először szépen lassan mondogatta,de közben folyamatosan a szemembe nézett. kicsit olyan érzésem isvolt, mintha most azt latolgatná, hogy megbízhat-e bennem, vagy én is a Fölnőttek népes (áruló) táborához tartozom. Aztán szépen bepörgött. Nemcsak azt mondta el, hogy mit szokott játszani, hanem azt is, hogy a biciklije a nagymamájánál a garázs melyik szegletében található, és hogy csak kéthetente tud lemenni, mert a mama messze lakik, de... :)

Összefoglalva nagyon pozitív tapasztalataim voltak, mind a tanárokkal, mind a gyerekekel kapcsolatban.
Arra buzdítanék mindenkit, aki olvassa ezt a blogot, hogy beszélgessen néha kisgyerekekkel. Ha nincs kicsi rokon, akkor az utcán, játszótéren, boltban....Az a tiszta tekintet, ami az ő szemükben ül, már nagyon kevés felnőtt szeméből ragyog vissza....

Nekik



Weöres Sándor: A tündér

Bóbita, Bóbita táncol
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.

járda-dráma

Napsütéses szép napot minden Kedves Olvasónknak!
az interjúról kellene írnom, de most két mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben. az utcán elcsípett párbeszédelemek nagyon is jól tükrözik a magyar valóságot... épp, -mint rendes egyetemistához illik :) - óráról tartottam hazafelé. előttem egy 50-es nő és egy kb 9 éves kisfiú ballagtak. a nő szájából a következő mondatok hangzottak el: "Miért nem adtad oda Zsoltinak azt a rohadt kulcsot?! Most majd ott fog faszulni a kapu előtt." A válasz egy szimpla "elfelejtettem" volt. Ledöbbentem, hogy lehet egy kisgyerekkel így beszélni, de aztán a válaszból, ahogy a hangjában se félelem, se döbbenet, se szégyen nem volt, arra gondoltam, hogy ez csak nekem hangzik durván. ő már valósznűleg megszokta. Ezen persze mégjobban ledöbbentem. Miért nem figyelnek a felnőttek a gyerekekre....pedig mennyi mindent lehet tőlük tanulni...jah persze, mert a felnőttek Fölnőttek. Velük pedig nagyon nehéz....